HTML

Szép idők

Miért írok ? Valahol azt olvastam, hogy ha minden nap leír az ember egy 1000 szavas szöveget, előbb vagy utóbb annyira belejön az írásba, hogy … . Na ez a „hogy”, ez az igazi kérdés. Az ugyanis, hogy elérte-e a dolog a célját? Hát ha az íráskészségem úgy a gondolatiság , mint a megfogalmazás ezernyi szempontjából megfelel az elvártnak, az jó. Az elvárt természetesen belőlem fakad, és a legrövidebben talán úgy határozhatnám meg, hogy olyan tartalmú, és a tartalom átvitele szempontjából olyan erős szövegek kerülnek majd ki a kezem alól a jövőben, amelyek bizonyítottan számot tarthatnak egy bizonyos létszámú, interneten aktív ember érdeklődésére. Miről fognak szólni ezek a szösszenetek ? Természetesen rólam !

Friss topikok

Címkék


2. Írás lecke

2015.11.28. 23:48 NEMCSELEKVŐ

A vágy

Nos, mi hát az a vágy, az a nagy és igazán óhajtott valami, amiről szólni fogok? Hát (bár az iskolában azt tanították nekünk a tanítóink, hogy „hát”-tal nem kezdünk mondatot), hát szóval, az nem is olyan nagy dolog. Egész életemben meg akartam felelni a tőlem elvárt követelményeknek. Nem, nem kell semmi különösen rosszra, semmiféle felnőttektől való elnyomásra gondolni ! Egyszerűen csak enni kell az óvodában is meg otthon is, ha eljön az ideje, kezet kellett mosni, délután le kellett feküdni, ha álmos voltam, ha nem. Csupa ilyesmi. Volt persze durvább is. Emlékszem -még Tatán laktunk tehát 4-6 éves korom táján - rendszeresen figyeltem, néha - szerencsétlenségükre - skatulyában gyűjtöttem is a különböző bogarakat, a napfényben pihegő gyíkokat. A földön térdepeléstől, mi sem természetesebb, koszos lett a térdem. Este aztán anyukám beállított a lavórba, dézsában melegített vízbe, és súroló kefével sikálta a térdemet. Elég sok időnek tűnt, amire elfogadható tisztaságúnak találta. Egy alkalommal az aznapi bogár zsákmányomat szorongattam a kezemben, amikor is úgy fájt már a sikálás, hogy anyám szeme elé tettem az öklömet, kinyitottam a tenyeremet és megmondtam neki, hogy bizony ezeket a nyakába teszem, hacsak azonnal abba nem hagyja a sikálást. Anya sikoltozva menekült, bár szerintem nála rosszabbul jártak a szerencsétlen bogarak. Már alig mocorgott egy-kettő közülük. Azután az iskola. Ott sem volt semmi különös problémám azon túl, hogy minden reggel korábban kellett kelnem, mint ahogy jól esett volna. Sohasem merült fel bennem a sztrájk gondolata, és betegnek sem tettettem magam soha az otthon maradásért, bár egy kis torokgyulladásnak tudtam örüli egy-kétszer egy tanévben. Arra nem emlékszem, hogy mikor, és főleg miért, alakult ki velem szemben az az elvárás, hogy jó tanuló legyek, de úgy tűnik, ez is magától értetődött. Volt hát szorongás elég. A dolgozat írástól inkább, mint a feleléstől, mert a táblánál addig gondolkodhattam hangosan, amíg rájöttem a megoldásra (A matematikába bele nem születettek örök matek fóbiája volt ez. Ma sem tudom, hogyan lehetett volna ezt elkerülnöm. Vajon az én dolgom lett volna megtalálnom erre a választ, vagy a pedagógusoké? Szóval táblánál kaptam a jobb osztályzatokat (általában ötösöket). A dolgozatok több példából álltak, egy meghatározott idő alatt kellett a közel maximumot teljesíteni a jelesért. Az időnyomás lehetett az oka talán, hogy, még ha tudtam is mi a helyes megoldás kiinduló pontja és az eljárás maga, a számolásba sokszor hiba csúszott. Így aztán a „dogák” négyesre, de gyakran csak hármasra sikerültek. Így került a bizonyítványba matematikából a legtöbbször négyes. Amikor hármast vittem haza -szinte kizárólag matekból- apám tekintete elborult, nem mondott ő sokat. Talán megkérdezte, hogy miért, de maga sem számított kielégítő válaszra. Így sikerült - mondtam ilyenkor. Bármennyire is különös, apám kicsit szomorúra váltott arca elég volt nekem ahhoz, hogy rosszul érezzem magam. Nem volt szükség több büntetésre. A meg-nem-felelés igencsak bántott. 

 

Szólj hozzá!

Címkék: vágy Miért írok ?

süti beállítások módosítása