Szép idők

Most jött el a pillanat, amikor folytathatom az írás-tanulást, azaz a folyamatos napi 30 perc írást. Igaz, hogy egy-egy nap kimarad, tegnap is ez történt. Ami szokatlan volt a tegnapival kapcsolatban az az, hogy nem idő netán kedv híján, maradt el, hanem azért, mert egyszerűen elfeledkeztem róla. Talán nem fordulna elő ilyesmi, ha erősebb lenne a hitem abban, hogy majd jutok valami eredményre ezzel a gyakorlattal. Sokat írtam már az életemben, de úgy, hogy mindenféle előre elhatározott téma nélkül, értelemszerűen mindenféle szerkezeti átgondolás nélkül csak neki kezdem volna, nos, ilyen még nem volt. Ez okoz némi bizonytalanságot bennem a dolog célszerűségét, várható hasznosságát illetően. Nem állítom, hogy valaha is könnyen írtam volna, sőt így, valójában mondanivaló nélkül írni, úgy tűnik folyamatosabban, azaz pusztán mennyiségi szempontból hatékonyabban írok, mint amikor valamit nagyon át szeretnék „vinni”. Az persze nem állítható, hogy írásaim stílusa, formai szempontból bárki által valaha is értékelésre került volna, hiszen az anyagok kevés kivételtől eltekintve szakmai jellegűek voltak. Most más a helyzet, legalábbis a végcélt tekintve. Oda szeretnék eljutni ugyanis egyszer majd. (vajon mikor? Jut eszembe a kérdés. Vajon mikor érzem, hogy eljött az idő, arra, hogy egy írásomat közzé tegyem a neten és várjam a csodát? A visszaigazolásokat? Az is igaz, hogy tettem már kísérleteket arra, hogy mások számára szórakoztatónak, érdekesnek szánt írást adtam közre itt a web kettőn. Úgy képzelem el ezt a dolgot, mint egy hatalmas óceánt, amelybe én is beleöntök egy kis homokozós vödörnyi saját kotyvalékot, és várom, hogy valakik észrevegyék! Észrevegyék? Nem, ennél többet! Adjanak bármiféle reflexiót. Tudom, hogy a nagyvilág számomra nem hogy nem elérhető, de az elérése meg sem kísérelhető. Hiszen az anyanyelvemen írok, magyarul tehát, és ennek értő közönsége már maga is csepp az óceánban. Szomorú dolog ez, és el tudom képzelni, mennyire elkeserítő lehet azok számára, akik, nem csak a maguk jókedvét kívánják szolgálni az írással, de belső és ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy gondolataikat, érzéseiket átadják fajunk, az emberiség lehetőleg minél több egyedének, olvasójának. A nyelvbe való bezártság a számukra valóságos gyötrelem, kínzó gondolat lehet! Én persze megelégednék, ha pár száz, netán pár ezer - ez már több, mint amit remélni merek- emberrel kerülnék „írtam - elolvasta „ kapcsolatba”. És ha közülük pár százan reagálnának is ! Egy alkalommal leírtam 8 blogban, ami már egy sorozatnak tekinthető, a szívbillentyű csere műtétem történetét. Szándékom szerint próbáltam viccesre venni a hangulatát, úgy átadni, ahogy csak egy, már a dolgok nehezén túljutott, ember képes beszélni egy történésről, a hallgatósága szórakoztatására, netán megnevettetésére. Nos, el kell mondjam, csak azok olvasták, akiknek a körében magam „meghirdettem”. 8-10%-uk hozzá is szólt, volt aki biztatott. Én direkt módon nem kértem senkitől, hogy terjessze az írásokat, de azt nyilvánvalóvá tettem, hogy nagyon érdekel az olvasóim véleménye elsősorban arról, hogy a mód, ahogy a történetet elmeséltem szórakoztató volt-e? Úgy gondoltam, ebből adódhatott a következtetés, hogy ez a barátom (inkább ismerősöm) írással próbálkozik, nyilván örülne tehát annak, ha ebben a kísérletében minél több olvasó venne részt. Sajnos jelét sem láttam, hogy bárki is megosztotta volna. A kapott kommentek kizárólag az ismerőseimtől érkeztek. Nagyon sajnáltam, és dacára a néhány biztató hozzászólásnak, valójában kudarcként éltem meg a kísérletet. Volt egy kevésbé tudatosan szerzett, de pozitív élményem is, de túlságosan kicsi ahhoz, hogy erről itt most beszámoljak. Meg aztán le is járt éppen a 30 percem.

Most úgy ültem le írni, hogy csak annyit határoztam el a „tartalmat” illetően, hogy nem fogom most folytatni a korábbiakban megkezdett gondolatmenetet. Semmi más.

Ma sétáltam 1,5 kilométert 26 perc alatt. 13 nappal a szívemben végrehajtott invazív beavatkozás után, az első igazi sétám volt ez. A teljesítményem értékelésénél számba kell venni, hogy ráadásul 32 fok van odakint, napon meg, hajjaj! Persze igyekeztem az utcácskák árnyékos oldalait megtalálni, de a dolgok rendjének megfelelően nem minden irányban találtam árnyékot. A beavatkozás előtt, mint gyakorlott szívbeteg, akinek mozgásra van szüksége, ha elindultam, akkor kb. 6-7 km közötti távolságot tettem meg majdnem pontosan 1,5 óra alatt. Persze szigorúan vízszintes terepen, azaz a pesti flaszteren. Úgy volna jó, ha ezt a teljesítmény szintet mihamarabb visszanyerném, majd szépen elkezdeném meghaladni. Sőt! Vágyaim netovábbja, hogy talán a sétálást szakaszokban rövid futások is felváltsák. Nem a napi 1,5 órát kívánom növelni, hiszen sajnálom az időt, hanem egyre intenzívebb terhelést szeretnék magamra róni. Hiszen a végső, de nem távoli cél az lenne, hogy hozzáláthassak a gyorsasági állóképességem fejlesztéséhez. Ez vezet majd el oda, hogy a lassú és egyenletes terhelést felválthassam a gyorsan változó irányú és intenzitású mozgásokkal. Hopp! És már itt is vagyunk a labdajátékoknál! Egész életemben (a kb 6 évvel ezelőtt bejelentezett szív ritmus zavaromig, amelyet a bal pitvar fibrillációja váltott ki ) mindig sportoltam. Nem magas, pláne nem professzionális színvonalon, de sokat és nagy örömmel. Őszintén szólva, kicsi gyermekkoromtól állandóan fociztam, majd a középiskolában a kosárlabdát is megszerettem. Később -elsősorban szervezési nehézségek miatt elhagytam a csapatjátékokat és teniszezni kezdtem, néhány állandó partnerrel. Időközben a kislányom röplabdázni kezdett, én sokáig hordtam őt az edzésekre, majd a mérkőzéseire, és beleszerettem a röplabdába is. A munkahelyemen toboroztam csapatokat, és újra elkezdtem a rendszeres csapatjátékot, ezúttal a röplabdát, természetesen a teniszezés mellett. Meg kell mondanom, hogy a teniszt bár gyönyörű játéknak tartom. soha sem szerettem annyira, mint bármelyik csapatsportot. Nem hiszem, hogy most meg kellene ezt magyaráznom. Így volt és ennyi. Érdekes, és nincs mögötte semmi előre eltervezettség, hogy ifjúságom nagy szerelmét a labdázást, mindig, mint játékot említem. És valóban. Soha sem voltam tudatában annak, hogy ha focizok, teniszezek stb., tulajdonképpen sportolok. Nekem gyerekkoromban is és egészen 59 éves koromig - a heveny aritmiás rosszullétekig - ezek játékok voltak. És ahogy jobban szerettem a társasjátékokat a sakknál, hasonlóképpen nekem a csapatjátékok nyújtották a több örömöt. Természetesen, mint mindig, itt is van kivétel. Ha jól emlékszem 52 éves voltam, amikor barátaim unszolására elmentem velük az osztrák Alpokba, sízni!  

A vágy

Nos, mi hát az a vágy, az a nagy és igazán óhajtott valami, amiről szólni fogok? Hát (bár az iskolában azt tanították nekünk a tanítóink, hogy „hát”-tal nem kezdünk mondatot), hát szóval, az nem is olyan nagy dolog. Egész életemben meg akartam felelni a tőlem elvárt követelményeknek. Nem, nem kell semmi különösen rosszra, semmiféle felnőttektől való elnyomásra gondolni ! Egyszerűen csak enni kell az óvodában is meg otthon is, ha eljön az ideje, kezet kellett mosni, délután le kellett feküdni, ha álmos voltam, ha nem. Csupa ilyesmi. Volt persze durvább is. Emlékszem -még Tatán laktunk tehát 4-6 éves korom táján - rendszeresen figyeltem, néha - szerencsétlenségükre - skatulyában gyűjtöttem is a különböző bogarakat, a napfényben pihegő gyíkokat. A földön térdepeléstől, mi sem természetesebb, koszos lett a térdem. Este aztán anyukám beállított a lavórba, dézsában melegített vízbe, és súroló kefével sikálta a térdemet. Elég sok időnek tűnt, amire elfogadható tisztaságúnak találta. Egy alkalommal az aznapi bogár zsákmányomat szorongattam a kezemben, amikor is úgy fájt már a sikálás, hogy anyám szeme elé tettem az öklömet, kinyitottam a tenyeremet és megmondtam neki, hogy bizony ezeket a nyakába teszem, hacsak azonnal abba nem hagyja a sikálást. Anya sikoltozva menekült, bár szerintem nála rosszabbul jártak a szerencsétlen bogarak. Már alig mocorgott egy-kettő közülük. Azután az iskola. Ott sem volt semmi különös problémám azon túl, hogy minden reggel korábban kellett kelnem, mint ahogy jól esett volna. Sohasem merült fel bennem a sztrájk gondolata, és betegnek sem tettettem magam soha az otthon maradásért, bár egy kis torokgyulladásnak tudtam örüli egy-kétszer egy tanévben. Arra nem emlékszem, hogy mikor, és főleg miért, alakult ki velem szemben az az elvárás, hogy jó tanuló legyek, de úgy tűnik, ez is magától értetődött. Volt hát szorongás elég. A dolgozat írástól inkább, mint a feleléstől, mert a táblánál addig gondolkodhattam hangosan, amíg rájöttem a megoldásra (A matematikába bele nem születettek örök matek fóbiája volt ez. Ma sem tudom, hogyan lehetett volna ezt elkerülnöm. Vajon az én dolgom lett volna megtalálnom erre a választ, vagy a pedagógusoké? Szóval táblánál kaptam a jobb osztályzatokat (általában ötösöket). A dolgozatok több példából álltak, egy meghatározott idő alatt kellett a közel maximumot teljesíteni a jelesért. Az időnyomás lehetett az oka talán, hogy, még ha tudtam is mi a helyes megoldás kiinduló pontja és az eljárás maga, a számolásba sokszor hiba csúszott. Így aztán a „dogák” négyesre, de gyakran csak hármasra sikerültek. Így került a bizonyítványba matematikából a legtöbbször négyes. Amikor hármast vittem haza -szinte kizárólag matekból- apám tekintete elborult, nem mondott ő sokat. Talán megkérdezte, hogy miért, de maga sem számított kielégítő válaszra. Így sikerült - mondtam ilyenkor. Bármennyire is különös, apám kicsit szomorúra váltott arca elég volt nekem ahhoz, hogy rosszul érezzem magam. Nem volt szükség több büntetésre. A meg-nem-felelés igencsak bántott.