Szép idők

A mai napom nem jól kezdődött. Különösen ha, az órának megfelelően 0:00-tól számíthatjuk a napot. Nálam ez teljesen rendben van, hiszen éjfél előtt sosem fekszem le, és a villanyoltás úgy 1 óra körül szokott megtörténni. Este, pár perccel a lefekvés előtt kezdett el fájni a hasam, és - noha minden ilyenkor szokásos intézkedést megtettem, hogy az alvással ne legyen gond- egész éjjel fájt. Részletekben ugyan aludhattam 2-3 órát, de semmiképpen sem többet, és hát ez nem elég. Ráadásul az ember nehezen nyugszik bele, hogy alvás idő van, de neki nem megy. Igyekeztem tehát elaludni, és –tudjuk- ez az a dolog, ahol az akarásnak tényleg nyögés a vége. Fekszel, forgolódsz, rájössz, hogy a párnád nem is megfelelő, noha vagy 10 éve használod, a különböző testhelyzetek is egyre rövidebb ideig tűnnek kényelmesnek, aztán már egyik sem, egy percig sem. A fejfájás ügyesen és láthatóan kiszámítottan csatlakozik előbb utóbb a hasfájáshoz. Semmiféle éjszakai próbálkozás nem segít. Amiben a legjobban bízom, az ön szuggesztív gyakorlat közbeni elalvás, az sem megy, mert már maga a lazításra és az éber tudatállapot valamivel kevésbé éberré változtatására sem tudsz eléggé koncentrálni. Legyőzhetetlen az agyad akarata a tudatod szándékával szemben. Csak énekelsz, csak énekelsz, és erőlködsz, de hiába. Semmi sem sikerül. Ezzel az autogén tréninggel kapcsolatban valahogy az az érzésem, hogy leginkább akkor sikerül, ha nem úgy vágok bele, hogy erre, most, ezért vagy azért, nagyon szükségem van, hanem ha már akkor laza vagyok, amikor az ellazuláshoz, ami már a gyakorlat része, már nincs is szükségem olyan nagyon a koncentrációra. Az erős koncentrációra való igyekezet a siker esélyének halála. Szóval eléggé ellentmondásos a dolog. Gyakrabban sikerül megmentenem valamit az alvásnak, ha elkezdek inkább olvasni. Mintegy, elfogadom, hogy ebből már nem lesz alvás, elmegyek a nappaliba és olvasni kezdek. Általában 1 óra elég szokott lenni ahhoz, hogy utána, kvázi újra tiszta lappal kezdve, nekimegyek az elalvásnak, és ez bejön. Nem mindig. Ha az elalvást valamilyen fájdalom okozza, ami az olvasás közben sem szűnik meg, akkor ez sem fog menni. Ahogy ma sem ment. Már kora hajnal volt egyébként is (4 óra körül), amikor bekapcsoltam a Kindle-met, és folytattam a Mester és Margaritát. Nem elég, hogy fájt a hasam és a fejem is már ekkorra, de ehhez a kialvatlan, fáradt szemem is csatlakozott. Nem fájt, de csípős érzéssel az álmosság téveszméjét hitette el velem. Kb. 45 perc után hát ismét aludni tértem, és mondanom sem kell, abból már nem lett semmi. Ilyen előzmények után keltem fel, és a reggeli szokásos vircsaft után elindultam a Honvéd Kórházba. Évtizedek óta oda van „letéve” a szívbetegségem ügye. Pontosabban persze nem annyira oda, mint az ott dolgozó kardiológusom kezébe. Magam úgy kerültem a Honvéd Kórházba, hogy az intézményt, amelynek korábban az orvosom munkatársa volt, megszüntették. Ő átkerült a Honvédba, én pedig természetesen követtem, nem lévén egyéb választásom. Csak benne bízom. (Ezért is zavar némiképp, hogy egyidősek vagyunk, de hál’ Istennek őt sokkal jobb formában látom, mint magamat, úgyhogy remélem, hogy 66 éves kora ellenére még vagy 10 évig számíthatok rá. Annál tovább amúgy sem tervezek semmit, ahhoz túl sok a bizonytalansági tényező. Ha ugyanis ezek bekövetkezési valószínűségét összeadom, jelentősen nő az esélye annak, hogy velem már nem lesz dolga. (Úgy értem, addigra már roppant erős és makkegészséges lesz a szívem az eddigi 4 műtétem után!) Úgy legyen !

Nem is tudom, talán 1, lehet, hogy 2 napot kihagytam, de természetesen folytatom a leckeírást. Mostanában, persze már jó ideje, azzal foglalkozom, mivel is lehetne felhívni a figyelmét pár száz embernek magamra? Egyszóval, hogy tudnék-e valamit produkálni így öregedő félben, magam, amivel mások tetszését kiválthatom? Nem írom, hogy szeretnék jót tenni az emberekkel, hogy nyomot hagyni magam után. Semmi ilyesmi. Tisztában vagyok azzal, hogy az emberiség a vesztébe rohan, és csak –szerencsére- azt nem tudom, hogy mikor éri utol a pusztulás, de ha az nem is, valami kataklizma, valami igen nagy szerencsétlenség rengeteg ember, a Föld népességének jelentős része számára. Szerencsére, mondom, mert van három felnőtt gyermekem, sőt már két kis unokám is. Jó lenne hinni, hogy ők még kimaradnak ebből. Nem fogom tárgyalni, mindössze csak megnevezem az általam biztosra vett (a gondolatokban semmi, de semmi eredeti nincsen) történéseket. Az egyik (nem feltétlenül az első) az a katasztrófa, amit a globális felmelegedés következményeként tartunk számon. Egészen nyilvánvaló, hogy a védekező képességünk kialakításában, ha már ma egyszerre csak minden tudnánk, amit tennünk kell, akkor is, elkéstünk. A másik a népességszaporulat egyfelől, és a hihetetlen fejlődésbeli különbségek mára elért szintje, másfelől. Ez a két dolog együtt hatva okozza a már kb. 50 évvel ezelőtt is felismert katasztrófa fenyegetést, amelyet pár évtizede az Észak-Dél (majd a hideg háború vége utánra várt) háborújaként emlegetünk. Mostanában az Európát fenyegető bevándorlási „kérdés”-ként nézünk szembe a dologgal, talán fel sem ismerve, mennyire leszűkítve és leegyszerűsítve gondolkodunk. Miközben az emberiség vezető hatalmai óriási összegeket fordítanak,  idestova 10 éve arra, hogy hogyan is lenne kimenekíthető az emberi élet egy aszteroida előre kiszámított becsapódása elől a Marsra, vagy más, az élet feltételeit számunkra biztosító, égitestre, aközben érdemben egyáltalán nem foglalkozunk a kézzel fogható fenyegetésekkel. Miért is vajon? Első okként a reménytelenség és az abból fakadó tehetetlenség felismerését említem. Szívünk mélyén tudjuk ugyanis, hogy elkéstünk. Úgy a természet okozta (mi is hozzájárultunk, de mivel az egymásnak ellentmondó tudományos állítások között igazságot tenni nem tudok, azt sem tudom, vajon milyen mértékben) már a meteorológiai előjeleit megmutató elborzasztó, de várható katasztrófák „kivédésében”, mint az alulfejlett ám túlnépesedett milliárdos tömegek életfeltételeinek biztosításában. Amíg azonban a természet dolgaiban talán nem vagyunk elmarasztalhatók, hiszen annak ereje az emberi fajénál összemérhetetlenül nagyobb, addig a saját fajunk fenntartásának össztársadalmi felelősségét nem vethetjük le magunkról, mi, EMBEREK. Bármennyire is egyetértek azzal, hogy a természettudományok területén vagy 300 éve folyamatosan forradalmi sebességű és hatású fejlődést produkálunk, az össztársadalmi, mondanám inkább faj-társadalmi tudományos fejlődésünk, erről való gondolkodásunk és annak széles társadalmasítása messze-messze lemaradt attól, amit a faj túlélése megkövetel. Egyszerűen szólva fajunk legkiemelkedőbb, értelemszerűen legtávlatosabb, gondolkodói semmiféle hatást nem tudtak elérni az alapvetően rövidtávon gondolkodó/érdek meghatározó és érdekérvényesítő tömegekre (ideértve az „értelmiséget”, az üzleti világot, és a politikai hatalmat birtoklókat egyaránt). 

Óra indul! No, lássuk a mai napra szánt szent evangéliumot. Ezt a mondatot azért írtam le, hogy időt nyerjek. Valami gondolat szülessék, aminek kibontásával elkezdhetem a mai házi feladatot. Tessék. Együttélés a társasházban. A dolog úgy kezdődött, hogy kb. 1 évvel ezelőtt, a II. épületben egy lakó úgy döntött, felújítja a lakását. Az egyik oldalról szomszédja, G. , történetesen egyike azon ritka lakóknak, akikkel nemhogy köszönő - de beszélgető viszonyban vagyok. Akkor még nem tudtam, de mára kiderült, kevés hozzám hasonló akadt még a két (I. és II.) épületben. G. ugyanis, kicsit sokat beszél, és az emberek menekülnek előle. Itt jobbára fiatal, dolgozó és kis gyerekeket nevelő értelmiségi családok laknak. Mindegy. Szóval a G-ék a melletti lakásban felújítás kezdődött. G. tudós kutató. Amennyire megértettem azzal foglalkozik, hogy megtalálja egyes társadalmi csoportok valamilyen jellemzőjének eredőit az adott csoport történeti/szociológiai múltjában illetve abból levezethetően. (Egészen biztos, hogy nagyon primitívnek találná ezt a leírását az ő munkájának, de ha annyit mondana, hogy, „hát végül is így is meg lehet fogalmazni”, nagyon büszke lennék magamra. Sok órát kellett hallgatnom a meséit, nagy erőfeszítéssel fenntartva a figyelmemet, hogy végül ennyit el tudjak mondani a tudományos területéről. G. otthon dolgozik, úgy értem, a lakásában. Igen abban, amelynek tőszomszédságában a felújítás kezdődött. Egy német egyetem (valami Heidelberg …J) projektum-csoportjának tagjaként, itthonról dolgozik. Hiába, az internet korában minden lehetséges! No, azért nem minden! Hallotta -e már a kedves, nem létező olvasó, milyen az, amikor egy betonváz szerkezetű házban akár a téglába, de különösen, ha a beton vázba fúrnak, milyen hangja van annak? Bárhol a házban, de kitüntetetten a szomszéd lakásban? Ha nem, akkor a képzeletére bízom. Nálunk, a házban a felújítás ugyanis korántsem festést mázolást jelent. Bizony amennyit a statikai számítások megengednek annyit az új, meg még újabb lakók a lakás belső szerkezetén is megváltoztatnak. Másképp tetszik, gyerekek születtek, a második a nagy kislány után fiú lett, nem folytatom. A -szokás szerint a társasház google csoportjában- előre bejelentett felújítás 1,5 hónapig tartott volna. Ezt ilyenkor mindenki úgy érti, hogy 2 hónap. A társasházi SZMSZ szerint a zajjal járó munka kizárólag munkaidőben, tehát hétköznap reggel 8 és délután 5 óra között folyhat. Ezt, rugalmasan, igyekszünk elviselni. Ha jól emlékszem G. is igyekezett, bár őt a közvetlen falszomszédi sors és az otthoni munkavégzés (tudományos kutatás, olvasás, statisztikai adatgyűjtés, analizálás-szintetizálás és folyamatos könyv írás -németül !- a későbbi összeszerkesztéssel elképzelve) nem is kétszeresen, de hatványozottan verte. Nagyon udvarias, szóbeli kérések formájában utalgatott a hivatalosan engedélyezett munkavégzés időpontjaira, különös tekintettel az azon kívül eső időre, mert ez volt az ő lehetséges nyugalmas munkaideje. Nos, a szomszéd, aki látta, hogy a projektum határideje nem tartható, úgy gondolta, nem csak az ő, de mindnyájunk érdeke, hogy a felújítás minél előbb befejeződjön. Ezért hát ugattak az ütve fúrók, a betont vágó nem tudom micsodák hajnalban és este, hét közben és hétvégén egyaránt. G. ekkor, a társasházi közösséghez fordult, ugyan támogatnák-e a szomszéd ellen folytatott, addigra már harccá fejlődött konfliktusában? A közösség, ki tudja miért, nemigen támogatta. Igaz ők nem otthon folytattak tudományos munkát. Talán a „jobb a békesség”, talán a gondolat, hogy így hamarabb véget érnek a megpróbáltatások mondatta velük, a – leginkább -  semmit. G. egy idő (kb. a 6. hónapban jártunk már) után már teljesen rácsavarodott a dologra, elképzelni sem tudom, hogyan tudott bármit is csinálni, hiszen velem már semmi másról soha nem tudott beszélni, mint a felújításról, szomszédja embertelen magatartásáról. 

Ha jól emlékszem, ez a 6. lecke. Odakint 35 fokos a forróság. A mára virradó volt a 2. álmatlan éjszakám. Szinte kóválygok az álmosságtól. Azért nem vagyok biztos benne, hogy el is aludnék, ha meg is próbálnám. Nem próbálom meg. Nem akarom, hogy hozzászoktassam magam a fordított rutinra. Ti. , hogy éjszaka álmatlanul forgolódjak, és nappal aludjak. Kevés rosszabb van, természetesen a szó hétköznapi értelmében, mint éjjel nem aludni. Hála a Kindle-nek, éjjel bármikor, amikor már elegem van a tehetetlen forgolódásból, amikor már egyik testhelyzetben sem érzem jól magam 1-2 percnél tovább, na, akkor elszánom magam az olvasásra. Mellettem a feleségem alszik, ha alszik, de ha nem, azt sem veszem észre. Gondolom ilyenkor fegyelmezettebben fekszik és igyekszik olyan egyenletesen lélegezni, hogy úgy tűnjék, alszik. Nem tudom, miért csinálja, akár beszélgethetnénk is. Valószínűleg ő álhatosabban küzd az elalvásért. Remélem eredményesebben is. Az alacsony háttér megvilágítással működő Kindle egyáltalán nem zavarja, így én felőle nyugodtan olvashatok. Most éppen a Mester és Margaritát vettem elő, másodszorra. Öregszem. Számtalan jele van ennek. Például az, hogy a régebben olvasott klasszikusokat, amelyekre nem is emlékszem, legfeljebb benyomásaim vannak arról, hogy mennyire ki nem állhattam őket, most fedezem fel magamnak. A legtöbbet középiskolás koromban olvastam, vagy az iskolai fegyelem, vagy a nálam fejlettebb osztálytársaimmal való, akkor még kötelezőnek érzett, lépéstartási kényszer miatt. Azt hiszem teljesen érthető, hogy szinte kivétel nélkül, finoman szólva, unalmasnak tartottam ezeket az olvasmányaimat. A felnőtt kor meghozta az „olvasásra már fáradt vagyok” állapotot. Gyerekek, egzisztenciális küzdelem,  ilyenek. Most is korlátozottan tudok csak időt szakítani, de azt nagyon élvezem. Úgy várom, hogy tovább olvashassam a könyvemet, mint gimnazista koromban vártam a Vasas következő meccsét. Ez igazán remek. Az elmúlt 5 évben (nyugdíjba menés utáni 6. évben) az alábbiakat olvastam el nagy élvezettel: Thomas Mann: József és testvérei, A Buddenbrokk ház, A varázshegy. Nádas Péter: Párhuzamos történetek. Márquez: Száz év magány, Dosztojevszkij: A játékos. Ezeket a műveket, hosszuktól függetlenül az olvasási projektumok tárgyainak nevezem magamban. Ezeket többnyire rövid szakaszokban, nagy odafigyeléssel, többszöri vissza- visszalapozásokkal olvasom. Úgy tűnhet, hogy ez megterhelő feladat, de nem! Hatalmas élvezet az olvasás projektum! Igaz, hogy kettő között általában elolvasok 2-3 „könnyű” könyvet. Ezekben gyorsabban haladok, mert erre alkalmasak. Dawkins Önző génje és a nagy ateista könyve (amelynek most nem jut eszembe a címe.  De: Isteni téveszme), Thurow és Grisham ún. tárgyalótermi zsáner-írók terjedelmes ponyvái, a Jiddish Rendőrök szövetsége a már nem tudom kitől, és jó pár, akik hirtelen nem jutnak eszembe. Igazán olyan magyar író, élő klasszikus, akitől még továbbra is tartok a régmúlt béli negatív élményeik miatt már csak egy maradt: Esterházy Péter. Kevés könyvet hajítottam el olvasás közben, még kevesebbet lelkiismeret furdalás nélkül. Esterházy Termelési regényét, majd - emlékeim szerint - egy évtizeddel, ha nem többel ezelőtt,  majd, később a Harmonia Celaestis-t is bizony kivágtam. Mindkettő esetében valóságos lázadás élményt éltem meg. Elég volt! Belőlem nem fog ez a pasas hülyét csinálni! Már alig emlékszem a kiváltó okokra. A Termelési esetén arra emlékszem, hogy állandóan hajkurászott a hivatkozásaival, a könyv különböző részeihez, azzal áltatva, hogy így kialakulhat bennem valami féle „értelmes” történés- ,de ha az nem is legalább gondolat-szekvencia. De nem . A Harmonia esetében tökéletesen unalmas volt minden apró kis fejezet. Ráadásul képtelen voltam követni, mikor kit nevez éppen „édesapámnak”.