Szép idők

A mai napom nem jól kezdődött. Különösen ha, az órának megfelelően 0:00-tól számíthatjuk a napot. Nálam ez teljesen rendben van, hiszen éjfél előtt sosem fekszem le, és a villanyoltás úgy 1 óra körül szokott megtörténni. Este, pár perccel a lefekvés előtt kezdett el fájni a hasam, és - noha minden ilyenkor szokásos intézkedést megtettem, hogy az alvással ne legyen gond- egész éjjel fájt. Részletekben ugyan aludhattam 2-3 órát, de semmiképpen sem többet, és hát ez nem elég. Ráadásul az ember nehezen nyugszik bele, hogy alvás idő van, de neki nem megy. Igyekeztem tehát elaludni, és –tudjuk- ez az a dolog, ahol az akarásnak tényleg nyögés a vége. Fekszel, forgolódsz, rájössz, hogy a párnád nem is megfelelő, noha vagy 10 éve használod, a különböző testhelyzetek is egyre rövidebb ideig tűnnek kényelmesnek, aztán már egyik sem, egy percig sem. A fejfájás ügyesen és láthatóan kiszámítottan csatlakozik előbb utóbb a hasfájáshoz. Semmiféle éjszakai próbálkozás nem segít. Amiben a legjobban bízom, az ön szuggesztív gyakorlat közbeni elalvás, az sem megy, mert már maga a lazításra és az éber tudatállapot valamivel kevésbé éberré változtatására sem tudsz eléggé koncentrálni. Legyőzhetetlen az agyad akarata a tudatod szándékával szemben. Csak énekelsz, csak énekelsz, és erőlködsz, de hiába. Semmi sem sikerül. Ezzel az autogén tréninggel kapcsolatban valahogy az az érzésem, hogy leginkább akkor sikerül, ha nem úgy vágok bele, hogy erre, most, ezért vagy azért, nagyon szükségem van, hanem ha már akkor laza vagyok, amikor az ellazuláshoz, ami már a gyakorlat része, már nincs is szükségem olyan nagyon a koncentrációra. Az erős koncentrációra való igyekezet a siker esélyének halála. Szóval eléggé ellentmondásos a dolog. Gyakrabban sikerül megmentenem valamit az alvásnak, ha elkezdek inkább olvasni. Mintegy, elfogadom, hogy ebből már nem lesz alvás, elmegyek a nappaliba és olvasni kezdek. Általában 1 óra elég szokott lenni ahhoz, hogy utána, kvázi újra tiszta lappal kezdve, nekimegyek az elalvásnak, és ez bejön. Nem mindig. Ha az elalvást valamilyen fájdalom okozza, ami az olvasás közben sem szűnik meg, akkor ez sem fog menni. Ahogy ma sem ment. Már kora hajnal volt egyébként is (4 óra körül), amikor bekapcsoltam a Kindle-met, és folytattam a Mester és Margaritát. Nem elég, hogy fájt a hasam és a fejem is már ekkorra, de ehhez a kialvatlan, fáradt szemem is csatlakozott. Nem fájt, de csípős érzéssel az álmosság téveszméjét hitette el velem. Kb. 45 perc után hát ismét aludni tértem, és mondanom sem kell, abból már nem lett semmi. Ilyen előzmények után keltem fel, és a reggeli szokásos vircsaft után elindultam a Honvéd Kórházba. Évtizedek óta oda van „letéve” a szívbetegségem ügye. Pontosabban persze nem annyira oda, mint az ott dolgozó kardiológusom kezébe. Magam úgy kerültem a Honvéd Kórházba, hogy az intézményt, amelynek korábban az orvosom munkatársa volt, megszüntették. Ő átkerült a Honvédba, én pedig természetesen követtem, nem lévén egyéb választásom. Csak benne bízom. (Ezért is zavar némiképp, hogy egyidősek vagyunk, de hál’ Istennek őt sokkal jobb formában látom, mint magamat, úgyhogy remélem, hogy 66 éves kora ellenére még vagy 10 évig számíthatok rá. Annál tovább amúgy sem tervezek semmit, ahhoz túl sok a bizonytalansági tényező. Ha ugyanis ezek bekövetkezési valószínűségét összeadom, jelentősen nő az esélye annak, hogy velem már nem lesz dolga. (Úgy értem, addigra már roppant erős és makkegészséges lesz a szívem az eddigi 4 műtétem után!) Úgy legyen !

Nem is tudom, talán 1, lehet, hogy 2 napot kihagytam, de természetesen folytatom a leckeírást. Mostanában, persze már jó ideje, azzal foglalkozom, mivel is lehetne felhívni a figyelmét pár száz embernek magamra? Egyszóval, hogy tudnék-e valamit produkálni így öregedő félben, magam, amivel mások tetszését kiválthatom? Nem írom, hogy szeretnék jót tenni az emberekkel, hogy nyomot hagyni magam után. Semmi ilyesmi. Tisztában vagyok azzal, hogy az emberiség a vesztébe rohan, és csak –szerencsére- azt nem tudom, hogy mikor éri utol a pusztulás, de ha az nem is, valami kataklizma, valami igen nagy szerencsétlenség rengeteg ember, a Föld népességének jelentős része számára. Szerencsére, mondom, mert van három felnőtt gyermekem, sőt már két kis unokám is. Jó lenne hinni, hogy ők még kimaradnak ebből. Nem fogom tárgyalni, mindössze csak megnevezem az általam biztosra vett (a gondolatokban semmi, de semmi eredeti nincsen) történéseket. Az egyik (nem feltétlenül az első) az a katasztrófa, amit a globális felmelegedés következményeként tartunk számon. Egészen nyilvánvaló, hogy a védekező képességünk kialakításában, ha már ma egyszerre csak minden tudnánk, amit tennünk kell, akkor is, elkéstünk. A másik a népességszaporulat egyfelől, és a hihetetlen fejlődésbeli különbségek mára elért szintje, másfelől. Ez a két dolog együtt hatva okozza a már kb. 50 évvel ezelőtt is felismert katasztrófa fenyegetést, amelyet pár évtizede az Észak-Dél (majd a hideg háború vége utánra várt) háborújaként emlegetünk. Mostanában az Európát fenyegető bevándorlási „kérdés”-ként nézünk szembe a dologgal, talán fel sem ismerve, mennyire leszűkítve és leegyszerűsítve gondolkodunk. Miközben az emberiség vezető hatalmai óriási összegeket fordítanak,  idestova 10 éve arra, hogy hogyan is lenne kimenekíthető az emberi élet egy aszteroida előre kiszámított becsapódása elől a Marsra, vagy más, az élet feltételeit számunkra biztosító, égitestre, aközben érdemben egyáltalán nem foglalkozunk a kézzel fogható fenyegetésekkel. Miért is vajon? Első okként a reménytelenség és az abból fakadó tehetetlenség felismerését említem. Szívünk mélyén tudjuk ugyanis, hogy elkéstünk. Úgy a természet okozta (mi is hozzájárultunk, de mivel az egymásnak ellentmondó tudományos állítások között igazságot tenni nem tudok, azt sem tudom, vajon milyen mértékben) már a meteorológiai előjeleit megmutató elborzasztó, de várható katasztrófák „kivédésében”, mint az alulfejlett ám túlnépesedett milliárdos tömegek életfeltételeinek biztosításában. Amíg azonban a természet dolgaiban talán nem vagyunk elmarasztalhatók, hiszen annak ereje az emberi fajénál összemérhetetlenül nagyobb, addig a saját fajunk fenntartásának össztársadalmi felelősségét nem vethetjük le magunkról, mi, EMBEREK. Bármennyire is egyetértek azzal, hogy a természettudományok területén vagy 300 éve folyamatosan forradalmi sebességű és hatású fejlődést produkálunk, az össztársadalmi, mondanám inkább faj-társadalmi tudományos fejlődésünk, erről való gondolkodásunk és annak széles társadalmasítása messze-messze lemaradt attól, amit a faj túlélése megkövetel. Egyszerűen szólva fajunk legkiemelkedőbb, értelemszerűen legtávlatosabb, gondolkodói semmiféle hatást nem tudtak elérni az alapvetően rövidtávon gondolkodó/érdek meghatározó és érdekérvényesítő tömegekre (ideértve az „értelmiséget”, az üzleti világot, és a politikai hatalmat birtoklókat egyaránt). 

Óra indul! No, lássuk a mai napra szánt szent evangéliumot. Ezt a mondatot azért írtam le, hogy időt nyerjek. Valami gondolat szülessék, aminek kibontásával elkezdhetem a mai házi feladatot. Tessék. Együttélés a társasházban. A dolog úgy kezdődött, hogy kb. 1 évvel ezelőtt, a II. épületben egy lakó úgy döntött, felújítja a lakását. Az egyik oldalról szomszédja, G. , történetesen egyike azon ritka lakóknak, akikkel nemhogy köszönő - de beszélgető viszonyban vagyok. Akkor még nem tudtam, de mára kiderült, kevés hozzám hasonló akadt még a két (I. és II.) épületben. G. ugyanis, kicsit sokat beszél, és az emberek menekülnek előle. Itt jobbára fiatal, dolgozó és kis gyerekeket nevelő értelmiségi családok laknak. Mindegy. Szóval a G-ék a melletti lakásban felújítás kezdődött. G. tudós kutató. Amennyire megértettem azzal foglalkozik, hogy megtalálja egyes társadalmi csoportok valamilyen jellemzőjének eredőit az adott csoport történeti/szociológiai múltjában illetve abból levezethetően. (Egészen biztos, hogy nagyon primitívnek találná ezt a leírását az ő munkájának, de ha annyit mondana, hogy, „hát végül is így is meg lehet fogalmazni”, nagyon büszke lennék magamra. Sok órát kellett hallgatnom a meséit, nagy erőfeszítéssel fenntartva a figyelmemet, hogy végül ennyit el tudjak mondani a tudományos területéről. G. otthon dolgozik, úgy értem, a lakásában. Igen abban, amelynek tőszomszédságában a felújítás kezdődött. Egy német egyetem (valami Heidelberg …J) projektum-csoportjának tagjaként, itthonról dolgozik. Hiába, az internet korában minden lehetséges! No, azért nem minden! Hallotta -e már a kedves, nem létező olvasó, milyen az, amikor egy betonváz szerkezetű házban akár a téglába, de különösen, ha a beton vázba fúrnak, milyen hangja van annak? Bárhol a házban, de kitüntetetten a szomszéd lakásban? Ha nem, akkor a képzeletére bízom. Nálunk, a házban a felújítás ugyanis korántsem festést mázolást jelent. Bizony amennyit a statikai számítások megengednek annyit az új, meg még újabb lakók a lakás belső szerkezetén is megváltoztatnak. Másképp tetszik, gyerekek születtek, a második a nagy kislány után fiú lett, nem folytatom. A -szokás szerint a társasház google csoportjában- előre bejelentett felújítás 1,5 hónapig tartott volna. Ezt ilyenkor mindenki úgy érti, hogy 2 hónap. A társasházi SZMSZ szerint a zajjal járó munka kizárólag munkaidőben, tehát hétköznap reggel 8 és délután 5 óra között folyhat. Ezt, rugalmasan, igyekszünk elviselni. Ha jól emlékszem G. is igyekezett, bár őt a közvetlen falszomszédi sors és az otthoni munkavégzés (tudományos kutatás, olvasás, statisztikai adatgyűjtés, analizálás-szintetizálás és folyamatos könyv írás -németül !- a későbbi összeszerkesztéssel elképzelve) nem is kétszeresen, de hatványozottan verte. Nagyon udvarias, szóbeli kérések formájában utalgatott a hivatalosan engedélyezett munkavégzés időpontjaira, különös tekintettel az azon kívül eső időre, mert ez volt az ő lehetséges nyugalmas munkaideje. Nos, a szomszéd, aki látta, hogy a projektum határideje nem tartható, úgy gondolta, nem csak az ő, de mindnyájunk érdeke, hogy a felújítás minél előbb befejeződjön. Ezért hát ugattak az ütve fúrók, a betont vágó nem tudom micsodák hajnalban és este, hét közben és hétvégén egyaránt. G. ekkor, a társasházi közösséghez fordult, ugyan támogatnák-e a szomszéd ellen folytatott, addigra már harccá fejlődött konfliktusában? A közösség, ki tudja miért, nemigen támogatta. Igaz ők nem otthon folytattak tudományos munkát. Talán a „jobb a békesség”, talán a gondolat, hogy így hamarabb véget érnek a megpróbáltatások mondatta velük, a – leginkább -  semmit. G. egy idő (kb. a 6. hónapban jártunk már) után már teljesen rácsavarodott a dologra, elképzelni sem tudom, hogyan tudott bármit is csinálni, hiszen velem már semmi másról soha nem tudott beszélni, mint a felújításról, szomszédja embertelen magatartásáról. 

Ha jól emlékszem, ez a 6. lecke. Odakint 35 fokos a forróság. A mára virradó volt a 2. álmatlan éjszakám. Szinte kóválygok az álmosságtól. Azért nem vagyok biztos benne, hogy el is aludnék, ha meg is próbálnám. Nem próbálom meg. Nem akarom, hogy hozzászoktassam magam a fordított rutinra. Ti. , hogy éjszaka álmatlanul forgolódjak, és nappal aludjak. Kevés rosszabb van, természetesen a szó hétköznapi értelmében, mint éjjel nem aludni. Hála a Kindle-nek, éjjel bármikor, amikor már elegem van a tehetetlen forgolódásból, amikor már egyik testhelyzetben sem érzem jól magam 1-2 percnél tovább, na, akkor elszánom magam az olvasásra. Mellettem a feleségem alszik, ha alszik, de ha nem, azt sem veszem észre. Gondolom ilyenkor fegyelmezettebben fekszik és igyekszik olyan egyenletesen lélegezni, hogy úgy tűnjék, alszik. Nem tudom, miért csinálja, akár beszélgethetnénk is. Valószínűleg ő álhatosabban küzd az elalvásért. Remélem eredményesebben is. Az alacsony háttér megvilágítással működő Kindle egyáltalán nem zavarja, így én felőle nyugodtan olvashatok. Most éppen a Mester és Margaritát vettem elő, másodszorra. Öregszem. Számtalan jele van ennek. Például az, hogy a régebben olvasott klasszikusokat, amelyekre nem is emlékszem, legfeljebb benyomásaim vannak arról, hogy mennyire ki nem állhattam őket, most fedezem fel magamnak. A legtöbbet középiskolás koromban olvastam, vagy az iskolai fegyelem, vagy a nálam fejlettebb osztálytársaimmal való, akkor még kötelezőnek érzett, lépéstartási kényszer miatt. Azt hiszem teljesen érthető, hogy szinte kivétel nélkül, finoman szólva, unalmasnak tartottam ezeket az olvasmányaimat. A felnőtt kor meghozta az „olvasásra már fáradt vagyok” állapotot. Gyerekek, egzisztenciális küzdelem,  ilyenek. Most is korlátozottan tudok csak időt szakítani, de azt nagyon élvezem. Úgy várom, hogy tovább olvashassam a könyvemet, mint gimnazista koromban vártam a Vasas következő meccsét. Ez igazán remek. Az elmúlt 5 évben (nyugdíjba menés utáni 6. évben) az alábbiakat olvastam el nagy élvezettel: Thomas Mann: József és testvérei, A Buddenbrokk ház, A varázshegy. Nádas Péter: Párhuzamos történetek. Márquez: Száz év magány, Dosztojevszkij: A játékos. Ezeket a műveket, hosszuktól függetlenül az olvasási projektumok tárgyainak nevezem magamban. Ezeket többnyire rövid szakaszokban, nagy odafigyeléssel, többszöri vissza- visszalapozásokkal olvasom. Úgy tűnhet, hogy ez megterhelő feladat, de nem! Hatalmas élvezet az olvasás projektum! Igaz, hogy kettő között általában elolvasok 2-3 „könnyű” könyvet. Ezekben gyorsabban haladok, mert erre alkalmasak. Dawkins Önző génje és a nagy ateista könyve (amelynek most nem jut eszembe a címe.  De: Isteni téveszme), Thurow és Grisham ún. tárgyalótermi zsáner-írók terjedelmes ponyvái, a Jiddish Rendőrök szövetsége a már nem tudom kitől, és jó pár, akik hirtelen nem jutnak eszembe. Igazán olyan magyar író, élő klasszikus, akitől még továbbra is tartok a régmúlt béli negatív élményeik miatt már csak egy maradt: Esterházy Péter. Kevés könyvet hajítottam el olvasás közben, még kevesebbet lelkiismeret furdalás nélkül. Esterházy Termelési regényét, majd - emlékeim szerint - egy évtizeddel, ha nem többel ezelőtt,  majd, később a Harmonia Celaestis-t is bizony kivágtam. Mindkettő esetében valóságos lázadás élményt éltem meg. Elég volt! Belőlem nem fog ez a pasas hülyét csinálni! Már alig emlékszem a kiváltó okokra. A Termelési esetén arra emlékszem, hogy állandóan hajkurászott a hivatkozásaival, a könyv különböző részeihez, azzal áltatva, hogy így kialakulhat bennem valami féle „értelmes” történés- ,de ha az nem is legalább gondolat-szekvencia. De nem . A Harmonia esetében tökéletesen unalmas volt minden apró kis fejezet. Ráadásul képtelen voltam követni, mikor kit nevez éppen „édesapámnak”.

Most jött el a pillanat, amikor folytathatom az írás-tanulást, azaz a folyamatos napi 30 perc írást. Igaz, hogy egy-egy nap kimarad, tegnap is ez történt. Ami szokatlan volt a tegnapival kapcsolatban az az, hogy nem idő netán kedv híján, maradt el, hanem azért, mert egyszerűen elfeledkeztem róla. Talán nem fordulna elő ilyesmi, ha erősebb lenne a hitem abban, hogy majd jutok valami eredményre ezzel a gyakorlattal. Sokat írtam már az életemben, de úgy, hogy mindenféle előre elhatározott téma nélkül, értelemszerűen mindenféle szerkezeti átgondolás nélkül csak neki kezdem volna, nos, ilyen még nem volt. Ez okoz némi bizonytalanságot bennem a dolog célszerűségét, várható hasznosságát illetően. Nem állítom, hogy valaha is könnyen írtam volna, sőt így, valójában mondanivaló nélkül írni, úgy tűnik folyamatosabban, azaz pusztán mennyiségi szempontból hatékonyabban írok, mint amikor valamit nagyon át szeretnék „vinni”. Az persze nem állítható, hogy írásaim stílusa, formai szempontból bárki által valaha is értékelésre került volna, hiszen az anyagok kevés kivételtől eltekintve szakmai jellegűek voltak. Most más a helyzet, legalábbis a végcélt tekintve. Oda szeretnék eljutni ugyanis egyszer majd. (vajon mikor? Jut eszembe a kérdés. Vajon mikor érzem, hogy eljött az idő, arra, hogy egy írásomat közzé tegyem a neten és várjam a csodát? A visszaigazolásokat? Az is igaz, hogy tettem már kísérleteket arra, hogy mások számára szórakoztatónak, érdekesnek szánt írást adtam közre itt a web kettőn. Úgy képzelem el ezt a dolgot, mint egy hatalmas óceánt, amelybe én is beleöntök egy kis homokozós vödörnyi saját kotyvalékot, és várom, hogy valakik észrevegyék! Észrevegyék? Nem, ennél többet! Adjanak bármiféle reflexiót. Tudom, hogy a nagyvilág számomra nem hogy nem elérhető, de az elérése meg sem kísérelhető. Hiszen az anyanyelvemen írok, magyarul tehát, és ennek értő közönsége már maga is csepp az óceánban. Szomorú dolog ez, és el tudom képzelni, mennyire elkeserítő lehet azok számára, akik, nem csak a maguk jókedvét kívánják szolgálni az írással, de belső és ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy gondolataikat, érzéseiket átadják fajunk, az emberiség lehetőleg minél több egyedének, olvasójának. A nyelvbe való bezártság a számukra valóságos gyötrelem, kínzó gondolat lehet! Én persze megelégednék, ha pár száz, netán pár ezer - ez már több, mint amit remélni merek- emberrel kerülnék „írtam - elolvasta „ kapcsolatba”. És ha közülük pár százan reagálnának is ! Egy alkalommal leírtam 8 blogban, ami már egy sorozatnak tekinthető, a szívbillentyű csere műtétem történetét. Szándékom szerint próbáltam viccesre venni a hangulatát, úgy átadni, ahogy csak egy, már a dolgok nehezén túljutott, ember képes beszélni egy történésről, a hallgatósága szórakoztatására, netán megnevettetésére. Nos, el kell mondjam, csak azok olvasták, akiknek a körében magam „meghirdettem”. 8-10%-uk hozzá is szólt, volt aki biztatott. Én direkt módon nem kértem senkitől, hogy terjessze az írásokat, de azt nyilvánvalóvá tettem, hogy nagyon érdekel az olvasóim véleménye elsősorban arról, hogy a mód, ahogy a történetet elmeséltem szórakoztató volt-e? Úgy gondoltam, ebből adódhatott a következtetés, hogy ez a barátom (inkább ismerősöm) írással próbálkozik, nyilván örülne tehát annak, ha ebben a kísérletében minél több olvasó venne részt. Sajnos jelét sem láttam, hogy bárki is megosztotta volna. A kapott kommentek kizárólag az ismerőseimtől érkeztek. Nagyon sajnáltam, és dacára a néhány biztató hozzászólásnak, valójában kudarcként éltem meg a kísérletet. Volt egy kevésbé tudatosan szerzett, de pozitív élményem is, de túlságosan kicsi ahhoz, hogy erről itt most beszámoljak. Meg aztán le is járt éppen a 30 percem.

Most úgy ültem le írni, hogy csak annyit határoztam el a „tartalmat” illetően, hogy nem fogom most folytatni a korábbiakban megkezdett gondolatmenetet. Semmi más.

Ma sétáltam 1,5 kilométert 26 perc alatt. 13 nappal a szívemben végrehajtott invazív beavatkozás után, az első igazi sétám volt ez. A teljesítményem értékelésénél számba kell venni, hogy ráadásul 32 fok van odakint, napon meg, hajjaj! Persze igyekeztem az utcácskák árnyékos oldalait megtalálni, de a dolgok rendjének megfelelően nem minden irányban találtam árnyékot. A beavatkozás előtt, mint gyakorlott szívbeteg, akinek mozgásra van szüksége, ha elindultam, akkor kb. 6-7 km közötti távolságot tettem meg majdnem pontosan 1,5 óra alatt. Persze szigorúan vízszintes terepen, azaz a pesti flaszteren. Úgy volna jó, ha ezt a teljesítmény szintet mihamarabb visszanyerném, majd szépen elkezdeném meghaladni. Sőt! Vágyaim netovábbja, hogy talán a sétálást szakaszokban rövid futások is felváltsák. Nem a napi 1,5 órát kívánom növelni, hiszen sajnálom az időt, hanem egyre intenzívebb terhelést szeretnék magamra róni. Hiszen a végső, de nem távoli cél az lenne, hogy hozzáláthassak a gyorsasági állóképességem fejlesztéséhez. Ez vezet majd el oda, hogy a lassú és egyenletes terhelést felválthassam a gyorsan változó irányú és intenzitású mozgásokkal. Hopp! És már itt is vagyunk a labdajátékoknál! Egész életemben (a kb 6 évvel ezelőtt bejelentezett szív ritmus zavaromig, amelyet a bal pitvar fibrillációja váltott ki ) mindig sportoltam. Nem magas, pláne nem professzionális színvonalon, de sokat és nagy örömmel. Őszintén szólva, kicsi gyermekkoromtól állandóan fociztam, majd a középiskolában a kosárlabdát is megszerettem. Később -elsősorban szervezési nehézségek miatt elhagytam a csapatjátékokat és teniszezni kezdtem, néhány állandó partnerrel. Időközben a kislányom röplabdázni kezdett, én sokáig hordtam őt az edzésekre, majd a mérkőzéseire, és beleszerettem a röplabdába is. A munkahelyemen toboroztam csapatokat, és újra elkezdtem a rendszeres csapatjátékot, ezúttal a röplabdát, természetesen a teniszezés mellett. Meg kell mondanom, hogy a teniszt bár gyönyörű játéknak tartom. soha sem szerettem annyira, mint bármelyik csapatsportot. Nem hiszem, hogy most meg kellene ezt magyaráznom. Így volt és ennyi. Érdekes, és nincs mögötte semmi előre eltervezettség, hogy ifjúságom nagy szerelmét a labdázást, mindig, mint játékot említem. És valóban. Soha sem voltam tudatában annak, hogy ha focizok, teniszezek stb., tulajdonképpen sportolok. Nekem gyerekkoromban is és egészen 59 éves koromig - a heveny aritmiás rosszullétekig - ezek játékok voltak. És ahogy jobban szerettem a társasjátékokat a sakknál, hasonlóképpen nekem a csapatjátékok nyújtották a több örömöt. Természetesen, mint mindig, itt is van kivétel. Ha jól emlékszem 52 éves voltam, amikor barátaim unszolására elmentem velük az osztrák Alpokba, sízni!  

A vágy

Nos, mi hát az a vágy, az a nagy és igazán óhajtott valami, amiről szólni fogok? Hát (bár az iskolában azt tanították nekünk a tanítóink, hogy „hát”-tal nem kezdünk mondatot), hát szóval, az nem is olyan nagy dolog. Egész életemben meg akartam felelni a tőlem elvárt követelményeknek. Nem, nem kell semmi különösen rosszra, semmiféle felnőttektől való elnyomásra gondolni ! Egyszerűen csak enni kell az óvodában is meg otthon is, ha eljön az ideje, kezet kellett mosni, délután le kellett feküdni, ha álmos voltam, ha nem. Csupa ilyesmi. Volt persze durvább is. Emlékszem -még Tatán laktunk tehát 4-6 éves korom táján - rendszeresen figyeltem, néha - szerencsétlenségükre - skatulyában gyűjtöttem is a különböző bogarakat, a napfényben pihegő gyíkokat. A földön térdepeléstől, mi sem természetesebb, koszos lett a térdem. Este aztán anyukám beállított a lavórba, dézsában melegített vízbe, és súroló kefével sikálta a térdemet. Elég sok időnek tűnt, amire elfogadható tisztaságúnak találta. Egy alkalommal az aznapi bogár zsákmányomat szorongattam a kezemben, amikor is úgy fájt már a sikálás, hogy anyám szeme elé tettem az öklömet, kinyitottam a tenyeremet és megmondtam neki, hogy bizony ezeket a nyakába teszem, hacsak azonnal abba nem hagyja a sikálást. Anya sikoltozva menekült, bár szerintem nála rosszabbul jártak a szerencsétlen bogarak. Már alig mocorgott egy-kettő közülük. Azután az iskola. Ott sem volt semmi különös problémám azon túl, hogy minden reggel korábban kellett kelnem, mint ahogy jól esett volna. Sohasem merült fel bennem a sztrájk gondolata, és betegnek sem tettettem magam soha az otthon maradásért, bár egy kis torokgyulladásnak tudtam örüli egy-kétszer egy tanévben. Arra nem emlékszem, hogy mikor, és főleg miért, alakult ki velem szemben az az elvárás, hogy jó tanuló legyek, de úgy tűnik, ez is magától értetődött. Volt hát szorongás elég. A dolgozat írástól inkább, mint a feleléstől, mert a táblánál addig gondolkodhattam hangosan, amíg rájöttem a megoldásra (A matematikába bele nem születettek örök matek fóbiája volt ez. Ma sem tudom, hogyan lehetett volna ezt elkerülnöm. Vajon az én dolgom lett volna megtalálnom erre a választ, vagy a pedagógusoké? Szóval táblánál kaptam a jobb osztályzatokat (általában ötösöket). A dolgozatok több példából álltak, egy meghatározott idő alatt kellett a közel maximumot teljesíteni a jelesért. Az időnyomás lehetett az oka talán, hogy, még ha tudtam is mi a helyes megoldás kiinduló pontja és az eljárás maga, a számolásba sokszor hiba csúszott. Így aztán a „dogák” négyesre, de gyakran csak hármasra sikerültek. Így került a bizonyítványba matematikából a legtöbbször négyes. Amikor hármast vittem haza -szinte kizárólag matekból- apám tekintete elborult, nem mondott ő sokat. Talán megkérdezte, hogy miért, de maga sem számított kielégítő válaszra. Így sikerült - mondtam ilyenkor. Bármennyire is különös, apám kicsit szomorúra váltott arca elég volt nekem ahhoz, hogy rosszul érezzem magam. Nem volt szükség több büntetésre. A meg-nem-felelés igencsak bántott. 

Miért írok ?

Valahol azt olvastam, hogy ha minden nap leír az ember egy 1000 szavas szöveget, előbb vagy utóbb annyira belejön az írásba, hogy … . Na ez a „hogy”, ez az igazi kérdés. Az ugyanis, hogy elérte-e a dolog a célját? Hát ha az íráskészségem  úgy a gondolatiság , mint a megfogalmazás ezernyi szempontjából megfelel az elvártnak, az jó. Az elvárt természetesen belőlem fakad, és a legrövidebben talán úgy határozhatnám meg, hogy olyan tartalmú, és a tartalom átvitele szempontjából olyan erős szövegek kerülnek majd ki a kezem alól a jövőben, amelyek bizonyítottan számot tarthatnak egy bizonyos létszámú, interneten aktív ember érdeklődésére. Kérdés természetesen, hogy mi a távlat, a „jövő” ?  Erre nézve nincsen semmiféle „ígérete” a javasolt, egyszerű módszernek. Arra sincsen garancia, hogy egyáltalán maga a tartalom, (még ha annak átvitele felőlem nézve csupán csak technikai kérdés is) valóban úgy születik meg a fejemben, olyan kreatív módon, olyan mélységi / kidolgozottsági szinten, hogy az maga megfeleljen a célnak:  legyen érdekes, de legalább érdeklődésre számot tartó egy –mondjuk- 250-500 fő számára , ezen a telített web2-es piacon. (E piac résztvevői „számításaim” szerint részemre az érdeklődésükkel „fizetnek”, amit hozzászólással, tetszésnyilvánítással vagy erőteljes kritikával nyilvánítanak ki. Az erőteljes kritika esetében egy megszorításhoz azért ragaszkodnék, hogy ti. a kritika tartalmi kidolgozottsága és hangja – stílusa legalább az én szövegem színvonalát hozza majd.)

Kérdezhetné, ha olvasná ezt a bejelentkezőt bárki, hogy miről is fogok írni? A lehető legkézenfekvőbb felvetés. A módszertan azonban, ami abban áll, hogy írjak napi 1000 szót kb 30 perc alatt- erre nézve semmilyen további támpontot nem ad. Még arról sincs egy szava sem, hogy egyáltalán tudom-e én, hogy miről is akarok majdan írni? Ebből én, meglehet naiv, de pozitív módon, arra következtettem, hogy az írás effajta edzésmunkája előbb utóbb rávezet a gondolatok, témaötletek előbb lassabban, majd egyre sűrűbben való felbukkanására, egészen addig, míg az általam is megfelelőnek tartott „szikrák” száma meghaladja majd azt a mennyiséget, amelyet egyáltalán megírni képes vagyok. Nos, ez lesz az ideális teljesülése a vágyamnak.

Mert mi is a vágyam valójában? Erre a következő 30 percben fogok válaszolni. Vagy nem. Most a gépelési hibák javítása és a szavak megszámlálása áll még előttem.