Szép idők

Nem is tudom, talán 1, lehet, hogy 2 napot kihagytam, de természetesen folytatom a leckeírást. Mostanában, persze már jó ideje, azzal foglalkozom, mivel is lehetne felhívni a figyelmét pár száz embernek magamra? Egyszóval, hogy tudnék-e valamit produkálni így öregedő félben, magam, amivel mások tetszését kiválthatom? Nem írom, hogy szeretnék jót tenni az emberekkel, hogy nyomot hagyni magam után. Semmi ilyesmi. Tisztában vagyok azzal, hogy az emberiség a vesztébe rohan, és csak –szerencsére- azt nem tudom, hogy mikor éri utol a pusztulás, de ha az nem is, valami kataklizma, valami igen nagy szerencsétlenség rengeteg ember, a Föld népességének jelentős része számára. Szerencsére, mondom, mert van három felnőtt gyermekem, sőt már két kis unokám is. Jó lenne hinni, hogy ők még kimaradnak ebből. Nem fogom tárgyalni, mindössze csak megnevezem az általam biztosra vett (a gondolatokban semmi, de semmi eredeti nincsen) történéseket. Az egyik (nem feltétlenül az első) az a katasztrófa, amit a globális felmelegedés következményeként tartunk számon. Egészen nyilvánvaló, hogy a védekező képességünk kialakításában, ha már ma egyszerre csak minden tudnánk, amit tennünk kell, akkor is, elkéstünk. A másik a népességszaporulat egyfelől, és a hihetetlen fejlődésbeli különbségek mára elért szintje, másfelől. Ez a két dolog együtt hatva okozza a már kb. 50 évvel ezelőtt is felismert katasztrófa fenyegetést, amelyet pár évtizede az Észak-Dél (majd a hideg háború vége utánra várt) háborújaként emlegetünk. Mostanában az Európát fenyegető bevándorlási „kérdés”-ként nézünk szembe a dologgal, talán fel sem ismerve, mennyire leszűkítve és leegyszerűsítve gondolkodunk. Miközben az emberiség vezető hatalmai óriási összegeket fordítanak,  idestova 10 éve arra, hogy hogyan is lenne kimenekíthető az emberi élet egy aszteroida előre kiszámított becsapódása elől a Marsra, vagy más, az élet feltételeit számunkra biztosító, égitestre, aközben érdemben egyáltalán nem foglalkozunk a kézzel fogható fenyegetésekkel. Miért is vajon? Első okként a reménytelenség és az abból fakadó tehetetlenség felismerését említem. Szívünk mélyén tudjuk ugyanis, hogy elkéstünk. Úgy a természet okozta (mi is hozzájárultunk, de mivel az egymásnak ellentmondó tudományos állítások között igazságot tenni nem tudok, azt sem tudom, vajon milyen mértékben) már a meteorológiai előjeleit megmutató elborzasztó, de várható katasztrófák „kivédésében”, mint az alulfejlett ám túlnépesedett milliárdos tömegek életfeltételeinek biztosításában. Amíg azonban a természet dolgaiban talán nem vagyunk elmarasztalhatók, hiszen annak ereje az emberi fajénál összemérhetetlenül nagyobb, addig a saját fajunk fenntartásának össztársadalmi felelősségét nem vethetjük le magunkról, mi, EMBEREK. Bármennyire is egyetértek azzal, hogy a természettudományok területén vagy 300 éve folyamatosan forradalmi sebességű és hatású fejlődést produkálunk, az össztársadalmi, mondanám inkább faj-társadalmi tudományos fejlődésünk, erről való gondolkodásunk és annak széles társadalmasítása messze-messze lemaradt attól, amit a faj túlélése megkövetel. Egyszerűen szólva fajunk legkiemelkedőbb, értelemszerűen legtávlatosabb, gondolkodói semmiféle hatást nem tudtak elérni az alapvetően rövidtávon gondolkodó/érdek meghatározó és érdekérvényesítő tömegekre (ideértve az „értelmiséget”, az üzleti világot, és a politikai hatalmat birtoklókat egyaránt).