Szép idők

Óra indul! No, lássuk a mai napra szánt szent evangéliumot. Ezt a mondatot azért írtam le, hogy időt nyerjek. Valami gondolat szülessék, aminek kibontásával elkezdhetem a mai házi feladatot. Tessék. Együttélés a társasházban. A dolog úgy kezdődött, hogy kb. 1 évvel ezelőtt, a II. épületben egy lakó úgy döntött, felújítja a lakását. Az egyik oldalról szomszédja, G. , történetesen egyike azon ritka lakóknak, akikkel nemhogy köszönő - de beszélgető viszonyban vagyok. Akkor még nem tudtam, de mára kiderült, kevés hozzám hasonló akadt még a két (I. és II.) épületben. G. ugyanis, kicsit sokat beszél, és az emberek menekülnek előle. Itt jobbára fiatal, dolgozó és kis gyerekeket nevelő értelmiségi családok laknak. Mindegy. Szóval a G-ék a melletti lakásban felújítás kezdődött. G. tudós kutató. Amennyire megértettem azzal foglalkozik, hogy megtalálja egyes társadalmi csoportok valamilyen jellemzőjének eredőit az adott csoport történeti/szociológiai múltjában illetve abból levezethetően. (Egészen biztos, hogy nagyon primitívnek találná ezt a leírását az ő munkájának, de ha annyit mondana, hogy, „hát végül is így is meg lehet fogalmazni”, nagyon büszke lennék magamra. Sok órát kellett hallgatnom a meséit, nagy erőfeszítéssel fenntartva a figyelmemet, hogy végül ennyit el tudjak mondani a tudományos területéről. G. otthon dolgozik, úgy értem, a lakásában. Igen abban, amelynek tőszomszédságában a felújítás kezdődött. Egy német egyetem (valami Heidelberg …J) projektum-csoportjának tagjaként, itthonról dolgozik. Hiába, az internet korában minden lehetséges! No, azért nem minden! Hallotta -e már a kedves, nem létező olvasó, milyen az, amikor egy betonváz szerkezetű házban akár a téglába, de különösen, ha a beton vázba fúrnak, milyen hangja van annak? Bárhol a házban, de kitüntetetten a szomszéd lakásban? Ha nem, akkor a képzeletére bízom. Nálunk, a házban a felújítás ugyanis korántsem festést mázolást jelent. Bizony amennyit a statikai számítások megengednek annyit az új, meg még újabb lakók a lakás belső szerkezetén is megváltoztatnak. Másképp tetszik, gyerekek születtek, a második a nagy kislány után fiú lett, nem folytatom. A -szokás szerint a társasház google csoportjában- előre bejelentett felújítás 1,5 hónapig tartott volna. Ezt ilyenkor mindenki úgy érti, hogy 2 hónap. A társasházi SZMSZ szerint a zajjal járó munka kizárólag munkaidőben, tehát hétköznap reggel 8 és délután 5 óra között folyhat. Ezt, rugalmasan, igyekszünk elviselni. Ha jól emlékszem G. is igyekezett, bár őt a közvetlen falszomszédi sors és az otthoni munkavégzés (tudományos kutatás, olvasás, statisztikai adatgyűjtés, analizálás-szintetizálás és folyamatos könyv írás -németül !- a későbbi összeszerkesztéssel elképzelve) nem is kétszeresen, de hatványozottan verte. Nagyon udvarias, szóbeli kérések formájában utalgatott a hivatalosan engedélyezett munkavégzés időpontjaira, különös tekintettel az azon kívül eső időre, mert ez volt az ő lehetséges nyugalmas munkaideje. Nos, a szomszéd, aki látta, hogy a projektum határideje nem tartható, úgy gondolta, nem csak az ő, de mindnyájunk érdeke, hogy a felújítás minél előbb befejeződjön. Ezért hát ugattak az ütve fúrók, a betont vágó nem tudom micsodák hajnalban és este, hét közben és hétvégén egyaránt. G. ekkor, a társasházi közösséghez fordult, ugyan támogatnák-e a szomszéd ellen folytatott, addigra már harccá fejlődött konfliktusában? A közösség, ki tudja miért, nemigen támogatta. Igaz ők nem otthon folytattak tudományos munkát. Talán a „jobb a békesség”, talán a gondolat, hogy így hamarabb véget érnek a megpróbáltatások mondatta velük, a – leginkább -  semmit. G. egy idő (kb. a 6. hónapban jártunk már) után már teljesen rácsavarodott a dologra, elképzelni sem tudom, hogyan tudott bármit is csinálni, hiszen velem már semmi másról soha nem tudott beszélni, mint a felújításról, szomszédja embertelen magatartásáról. 

Ha jól emlékszem, ez a 6. lecke. Odakint 35 fokos a forróság. A mára virradó volt a 2. álmatlan éjszakám. Szinte kóválygok az álmosságtól. Azért nem vagyok biztos benne, hogy el is aludnék, ha meg is próbálnám. Nem próbálom meg. Nem akarom, hogy hozzászoktassam magam a fordított rutinra. Ti. , hogy éjszaka álmatlanul forgolódjak, és nappal aludjak. Kevés rosszabb van, természetesen a szó hétköznapi értelmében, mint éjjel nem aludni. Hála a Kindle-nek, éjjel bármikor, amikor már elegem van a tehetetlen forgolódásból, amikor már egyik testhelyzetben sem érzem jól magam 1-2 percnél tovább, na, akkor elszánom magam az olvasásra. Mellettem a feleségem alszik, ha alszik, de ha nem, azt sem veszem észre. Gondolom ilyenkor fegyelmezettebben fekszik és igyekszik olyan egyenletesen lélegezni, hogy úgy tűnjék, alszik. Nem tudom, miért csinálja, akár beszélgethetnénk is. Valószínűleg ő álhatosabban küzd az elalvásért. Remélem eredményesebben is. Az alacsony háttér megvilágítással működő Kindle egyáltalán nem zavarja, így én felőle nyugodtan olvashatok. Most éppen a Mester és Margaritát vettem elő, másodszorra. Öregszem. Számtalan jele van ennek. Például az, hogy a régebben olvasott klasszikusokat, amelyekre nem is emlékszem, legfeljebb benyomásaim vannak arról, hogy mennyire ki nem állhattam őket, most fedezem fel magamnak. A legtöbbet középiskolás koromban olvastam, vagy az iskolai fegyelem, vagy a nálam fejlettebb osztálytársaimmal való, akkor még kötelezőnek érzett, lépéstartási kényszer miatt. Azt hiszem teljesen érthető, hogy szinte kivétel nélkül, finoman szólva, unalmasnak tartottam ezeket az olvasmányaimat. A felnőtt kor meghozta az „olvasásra már fáradt vagyok” állapotot. Gyerekek, egzisztenciális küzdelem,  ilyenek. Most is korlátozottan tudok csak időt szakítani, de azt nagyon élvezem. Úgy várom, hogy tovább olvashassam a könyvemet, mint gimnazista koromban vártam a Vasas következő meccsét. Ez igazán remek. Az elmúlt 5 évben (nyugdíjba menés utáni 6. évben) az alábbiakat olvastam el nagy élvezettel: Thomas Mann: József és testvérei, A Buddenbrokk ház, A varázshegy. Nádas Péter: Párhuzamos történetek. Márquez: Száz év magány, Dosztojevszkij: A játékos. Ezeket a műveket, hosszuktól függetlenül az olvasási projektumok tárgyainak nevezem magamban. Ezeket többnyire rövid szakaszokban, nagy odafigyeléssel, többszöri vissza- visszalapozásokkal olvasom. Úgy tűnhet, hogy ez megterhelő feladat, de nem! Hatalmas élvezet az olvasás projektum! Igaz, hogy kettő között általában elolvasok 2-3 „könnyű” könyvet. Ezekben gyorsabban haladok, mert erre alkalmasak. Dawkins Önző génje és a nagy ateista könyve (amelynek most nem jut eszembe a címe.  De: Isteni téveszme), Thurow és Grisham ún. tárgyalótermi zsáner-írók terjedelmes ponyvái, a Jiddish Rendőrök szövetsége a már nem tudom kitől, és jó pár, akik hirtelen nem jutnak eszembe. Igazán olyan magyar író, élő klasszikus, akitől még továbbra is tartok a régmúlt béli negatív élményeik miatt már csak egy maradt: Esterházy Péter. Kevés könyvet hajítottam el olvasás közben, még kevesebbet lelkiismeret furdalás nélkül. Esterházy Termelési regényét, majd - emlékeim szerint - egy évtizeddel, ha nem többel ezelőtt,  majd, később a Harmonia Celaestis-t is bizony kivágtam. Mindkettő esetében valóságos lázadás élményt éltem meg. Elég volt! Belőlem nem fog ez a pasas hülyét csinálni! Már alig emlékszem a kiváltó okokra. A Termelési esetén arra emlékszem, hogy állandóan hajkurászott a hivatkozásaival, a könyv különböző részeihez, azzal áltatva, hogy így kialakulhat bennem valami féle „értelmes” történés- ,de ha az nem is legalább gondolat-szekvencia. De nem . A Harmonia esetében tökéletesen unalmas volt minden apró kis fejezet. Ráadásul képtelen voltam követni, mikor kit nevez éppen „édesapámnak”.

Most jött el a pillanat, amikor folytathatom az írás-tanulást, azaz a folyamatos napi 30 perc írást. Igaz, hogy egy-egy nap kimarad, tegnap is ez történt. Ami szokatlan volt a tegnapival kapcsolatban az az, hogy nem idő netán kedv híján, maradt el, hanem azért, mert egyszerűen elfeledkeztem róla. Talán nem fordulna elő ilyesmi, ha erősebb lenne a hitem abban, hogy majd jutok valami eredményre ezzel a gyakorlattal. Sokat írtam már az életemben, de úgy, hogy mindenféle előre elhatározott téma nélkül, értelemszerűen mindenféle szerkezeti átgondolás nélkül csak neki kezdem volna, nos, ilyen még nem volt. Ez okoz némi bizonytalanságot bennem a dolog célszerűségét, várható hasznosságát illetően. Nem állítom, hogy valaha is könnyen írtam volna, sőt így, valójában mondanivaló nélkül írni, úgy tűnik folyamatosabban, azaz pusztán mennyiségi szempontból hatékonyabban írok, mint amikor valamit nagyon át szeretnék „vinni”. Az persze nem állítható, hogy írásaim stílusa, formai szempontból bárki által valaha is értékelésre került volna, hiszen az anyagok kevés kivételtől eltekintve szakmai jellegűek voltak. Most más a helyzet, legalábbis a végcélt tekintve. Oda szeretnék eljutni ugyanis egyszer majd. (vajon mikor? Jut eszembe a kérdés. Vajon mikor érzem, hogy eljött az idő, arra, hogy egy írásomat közzé tegyem a neten és várjam a csodát? A visszaigazolásokat? Az is igaz, hogy tettem már kísérleteket arra, hogy mások számára szórakoztatónak, érdekesnek szánt írást adtam közre itt a web kettőn. Úgy képzelem el ezt a dolgot, mint egy hatalmas óceánt, amelybe én is beleöntök egy kis homokozós vödörnyi saját kotyvalékot, és várom, hogy valakik észrevegyék! Észrevegyék? Nem, ennél többet! Adjanak bármiféle reflexiót. Tudom, hogy a nagyvilág számomra nem hogy nem elérhető, de az elérése meg sem kísérelhető. Hiszen az anyanyelvemen írok, magyarul tehát, és ennek értő közönsége már maga is csepp az óceánban. Szomorú dolog ez, és el tudom képzelni, mennyire elkeserítő lehet azok számára, akik, nem csak a maguk jókedvét kívánják szolgálni az írással, de belső és ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy gondolataikat, érzéseiket átadják fajunk, az emberiség lehetőleg minél több egyedének, olvasójának. A nyelvbe való bezártság a számukra valóságos gyötrelem, kínzó gondolat lehet! Én persze megelégednék, ha pár száz, netán pár ezer - ez már több, mint amit remélni merek- emberrel kerülnék „írtam - elolvasta „ kapcsolatba”. És ha közülük pár százan reagálnának is ! Egy alkalommal leírtam 8 blogban, ami már egy sorozatnak tekinthető, a szívbillentyű csere műtétem történetét. Szándékom szerint próbáltam viccesre venni a hangulatát, úgy átadni, ahogy csak egy, már a dolgok nehezén túljutott, ember képes beszélni egy történésről, a hallgatósága szórakoztatására, netán megnevettetésére. Nos, el kell mondjam, csak azok olvasták, akiknek a körében magam „meghirdettem”. 8-10%-uk hozzá is szólt, volt aki biztatott. Én direkt módon nem kértem senkitől, hogy terjessze az írásokat, de azt nyilvánvalóvá tettem, hogy nagyon érdekel az olvasóim véleménye elsősorban arról, hogy a mód, ahogy a történetet elmeséltem szórakoztató volt-e? Úgy gondoltam, ebből adódhatott a következtetés, hogy ez a barátom (inkább ismerősöm) írással próbálkozik, nyilván örülne tehát annak, ha ebben a kísérletében minél több olvasó venne részt. Sajnos jelét sem láttam, hogy bárki is megosztotta volna. A kapott kommentek kizárólag az ismerőseimtől érkeztek. Nagyon sajnáltam, és dacára a néhány biztató hozzászólásnak, valójában kudarcként éltem meg a kísérletet. Volt egy kevésbé tudatosan szerzett, de pozitív élményem is, de túlságosan kicsi ahhoz, hogy erről itt most beszámoljak. Meg aztán le is járt éppen a 30 percem.