Szép idők

Most jött el a pillanat, amikor folytathatom az írás-tanulást, azaz a folyamatos napi 30 perc írást. Igaz, hogy egy-egy nap kimarad, tegnap is ez történt. Ami szokatlan volt a tegnapival kapcsolatban az az, hogy nem idő netán kedv híján, maradt el, hanem azért, mert egyszerűen elfeledkeztem róla. Talán nem fordulna elő ilyesmi, ha erősebb lenne a hitem abban, hogy majd jutok valami eredményre ezzel a gyakorlattal. Sokat írtam már az életemben, de úgy, hogy mindenféle előre elhatározott téma nélkül, értelemszerűen mindenféle szerkezeti átgondolás nélkül csak neki kezdem volna, nos, ilyen még nem volt. Ez okoz némi bizonytalanságot bennem a dolog célszerűségét, várható hasznosságát illetően. Nem állítom, hogy valaha is könnyen írtam volna, sőt így, valójában mondanivaló nélkül írni, úgy tűnik folyamatosabban, azaz pusztán mennyiségi szempontból hatékonyabban írok, mint amikor valamit nagyon át szeretnék „vinni”. Az persze nem állítható, hogy írásaim stílusa, formai szempontból bárki által valaha is értékelésre került volna, hiszen az anyagok kevés kivételtől eltekintve szakmai jellegűek voltak. Most más a helyzet, legalábbis a végcélt tekintve. Oda szeretnék eljutni ugyanis egyszer majd. (vajon mikor? Jut eszembe a kérdés. Vajon mikor érzem, hogy eljött az idő, arra, hogy egy írásomat közzé tegyem a neten és várjam a csodát? A visszaigazolásokat? Az is igaz, hogy tettem már kísérleteket arra, hogy mások számára szórakoztatónak, érdekesnek szánt írást adtam közre itt a web kettőn. Úgy képzelem el ezt a dolgot, mint egy hatalmas óceánt, amelybe én is beleöntök egy kis homokozós vödörnyi saját kotyvalékot, és várom, hogy valakik észrevegyék! Észrevegyék? Nem, ennél többet! Adjanak bármiféle reflexiót. Tudom, hogy a nagyvilág számomra nem hogy nem elérhető, de az elérése meg sem kísérelhető. Hiszen az anyanyelvemen írok, magyarul tehát, és ennek értő közönsége már maga is csepp az óceánban. Szomorú dolog ez, és el tudom képzelni, mennyire elkeserítő lehet azok számára, akik, nem csak a maguk jókedvét kívánják szolgálni az írással, de belső és ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy gondolataikat, érzéseiket átadják fajunk, az emberiség lehetőleg minél több egyedének, olvasójának. A nyelvbe való bezártság a számukra valóságos gyötrelem, kínzó gondolat lehet! Én persze megelégednék, ha pár száz, netán pár ezer - ez már több, mint amit remélni merek- emberrel kerülnék „írtam - elolvasta „ kapcsolatba”. És ha közülük pár százan reagálnának is ! Egy alkalommal leírtam 8 blogban, ami már egy sorozatnak tekinthető, a szívbillentyű csere műtétem történetét. Szándékom szerint próbáltam viccesre venni a hangulatát, úgy átadni, ahogy csak egy, már a dolgok nehezén túljutott, ember képes beszélni egy történésről, a hallgatósága szórakoztatására, netán megnevettetésére. Nos, el kell mondjam, csak azok olvasták, akiknek a körében magam „meghirdettem”. 8-10%-uk hozzá is szólt, volt aki biztatott. Én direkt módon nem kértem senkitől, hogy terjessze az írásokat, de azt nyilvánvalóvá tettem, hogy nagyon érdekel az olvasóim véleménye elsősorban arról, hogy a mód, ahogy a történetet elmeséltem szórakoztató volt-e? Úgy gondoltam, ebből adódhatott a következtetés, hogy ez a barátom (inkább ismerősöm) írással próbálkozik, nyilván örülne tehát annak, ha ebben a kísérletében minél több olvasó venne részt. Sajnos jelét sem láttam, hogy bárki is megosztotta volna. A kapott kommentek kizárólag az ismerőseimtől érkeztek. Nagyon sajnáltam, és dacára a néhány biztató hozzászólásnak, valójában kudarcként éltem meg a kísérletet. Volt egy kevésbé tudatosan szerzett, de pozitív élményem is, de túlságosan kicsi ahhoz, hogy erről itt most beszámoljak. Meg aztán le is járt éppen a 30 percem.