Most úgy ültem le írni, hogy csak annyit határoztam el a „tartalmat” illetően, hogy nem fogom most folytatni a korábbiakban megkezdett gondolatmenetet. Semmi más.
Ma sétáltam 1,5 kilométert 26 perc alatt. 13 nappal a szívemben végrehajtott invazív beavatkozás után, az első igazi sétám volt ez. A teljesítményem értékelésénél számba kell venni, hogy ráadásul 32 fok van odakint, napon meg, hajjaj! Persze igyekeztem az utcácskák árnyékos oldalait megtalálni, de a dolgok rendjének megfelelően nem minden irányban találtam árnyékot. A beavatkozás előtt, mint gyakorlott szívbeteg, akinek mozgásra van szüksége, ha elindultam, akkor kb. 6-7 km közötti távolságot tettem meg majdnem pontosan 1,5 óra alatt. Persze szigorúan vízszintes terepen, azaz a pesti flaszteren. Úgy volna jó, ha ezt a teljesítmény szintet mihamarabb visszanyerném, majd szépen elkezdeném meghaladni. Sőt! Vágyaim netovábbja, hogy talán a sétálást szakaszokban rövid futások is felváltsák. Nem a napi 1,5 órát kívánom növelni, hiszen sajnálom az időt, hanem egyre intenzívebb terhelést szeretnék magamra róni. Hiszen a végső, de nem távoli cél az lenne, hogy hozzáláthassak a gyorsasági állóképességem fejlesztéséhez. Ez vezet majd el oda, hogy a lassú és egyenletes terhelést felválthassam a gyorsan változó irányú és intenzitású mozgásokkal. Hopp! És már itt is vagyunk a labdajátékoknál! Egész életemben (a kb 6 évvel ezelőtt bejelentezett szív ritmus zavaromig, amelyet a bal pitvar fibrillációja váltott ki ) mindig sportoltam. Nem magas, pláne nem professzionális színvonalon, de sokat és nagy örömmel. Őszintén szólva, kicsi gyermekkoromtól állandóan fociztam, majd a középiskolában a kosárlabdát is megszerettem. Később -elsősorban szervezési nehézségek miatt elhagytam a csapatjátékokat és teniszezni kezdtem, néhány állandó partnerrel. Időközben a kislányom röplabdázni kezdett, én sokáig hordtam őt az edzésekre, majd a mérkőzéseire, és beleszerettem a röplabdába is. A munkahelyemen toboroztam csapatokat, és újra elkezdtem a rendszeres csapatjátékot, ezúttal a röplabdát, természetesen a teniszezés mellett. Meg kell mondanom, hogy a teniszt bár gyönyörű játéknak tartom. soha sem szerettem annyira, mint bármelyik csapatsportot. Nem hiszem, hogy most meg kellene ezt magyaráznom. Így volt és ennyi. Érdekes, és nincs mögötte semmi előre eltervezettség, hogy ifjúságom nagy szerelmét a labdázást, mindig, mint játékot említem. És valóban. Soha sem voltam tudatában annak, hogy ha focizok, teniszezek stb., tulajdonképpen sportolok. Nekem gyerekkoromban is és egészen 59 éves koromig - a heveny aritmiás rosszullétekig - ezek játékok voltak. És ahogy jobban szerettem a társasjátékokat a sakknál, hasonlóképpen nekem a csapatjátékok nyújtották a több örömöt. Természetesen, mint mindig, itt is van kivétel. Ha jól emlékszem 52 éves voltam, amikor barátaim unszolására elmentem velük az osztrák Alpokba, sízni!
